Szerintem ezért van a sok magárahagyott, elárvult blog a neten. Mert készítője rájött: hát van értelme itt kiönteni a szívemet-lelkemet?? A neten mindenki a kielégülést hajszolja. Kapni akar valamit. A már-már beteges információéhségben amelyik oldal nem üti meg a kívánalmait, onnén már huss, el is kattintott.

(Alex Gray festménye)

A másik meg?! Amelyik blogger nem publikál maximum két(!)naponta új bejegyzést, azt az olvasótábor seperc alatt faképnél hagyja! Nincs kegyelem! Ami korábbi írás, az már olyan, mintha nem is lenne és a friss hiába minőségi, nem néz bele senki, ha már pár napja ott áll a címoldalon. De végül is hasonló sorsuk van az újságíróknak és cikkeiknek is. Hiába kortalan és elsőosztályú is az írásmű, mivel az újság már régi, szinte senkit se érdekel.

Csak egy példa: A HVG kultúra oldalán briliáns cikkek sorakoznak. Amikor könyvtáros voltam az APEH-nél, előző évek HVG-it olvastam alma és amerikai mogyoró-evés közben és imádtam, sőt, a mai napig, ha bárhol találok régi HVG-t, rávetem magam. Már csak azért is, mert az az újságíró energiát fektetett bele, hogy megszülessen az a cikk, nem pedig a kuka tetejének írt hosszú távon. Ugyanez vonatkozik a bloggerekre is. Ők se a cybertérbe szánják a – nem győzöm hangsúlyozni – többnyire örökérvényű, el nem avuló írásaikat!

Persze azért ennyire nem kutya a helyzet, ugyanis létezik a szavakra keresés. Például a google-n. Beütnek egy szót, megnyomják a gombot, s akkor elvileg ezekre az elrejtett írásokra is rá lehet találni. Csakhát… az már nem valami egyszerű. Ilyenkor lép életbe a sajatutad.blog.hu fő hivatkozási pontja: a szinkronicitás. Hogy ide-oda szörfözgetve váratlanul éppen egy olyan írás ugrik a képernyőnkre, amit éppen olvasni akartunk. Épp egy ilyen fordult elő velem ma, valszi majd jövő héten beszámolok róla!

Most azonban egy hosszabb lélegzetű, nagyobb jelentőségű témáról fogok írni. Egész biztosan több részes lesz, mert ezt nem lehet lerövidíteni: a gyerekeimről lesz szó.

vissza a főoldalra