Nemrégen írtam édesanyám haláláról. Előtte dédnagymamám filmbeillően kalandos életéről, az előtt nagypapám haláláról, azelőtt pedig nagymamám kalandos életéről. Ez a 4 cikk nagyon közel áll a szívemhez, valószínűleg, mert családom tagjairól szól, de szerintem nem csak számomra mondanak valamit.
Amikor anyukám haláláról írtam, megemlítettem, hogy mi, öcsémmel tulajdonképpen az ő haldoklásának köszönhetjük, hogy 20 éves különlét után két hetet újra együtt töltöttünk és nagyon megindító, több óra hosszú beszélgetéseket ejtettünk meg haldokló édesanyánk ápolása közben. Olyan volt, mintha soha nem váltunk volna külön, mintha mindig együtt lettünk volna, miközben persze mindketten tudtuk, hogy nem így volt és azt is, hogy most milyen jó volt újra együtt lakni két hétig.
Ezek a beszélgetések sokszor súroltak kemény témákat, s visszanyúltak gyerekkorunkba. Most tudtam meg például, hogy neki másodikként, kisebbként mekkora pokol volt gyereknek lenni. Miközben én életem legboldogabb periódusát éltem gyerekkoromban. Míg engem mindig az elismerés, a körülrajongás ért, ő mindig szenvedett az örök másodhegedűs szereptől. Megható volt hallani 38 éves fejjel, hogy két évvel fiatalabb öcsém, akit mindig szerettem, de azért néha meg-meggyepáltam, azt állítja 36 évesen, hogy érzelmileg a szűk családból én álltam hozzá legközelebb érzelmileg. Érzése szerint se apukánk, se anyukánk nem volt képes őt úgy elfogadni, ahogy azt kellett volna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.