Imádom a parasztrántottát és Papa szuper parasztrántottát sütött nekem, ahányszor csak odamentem. Mami teájánál pedig nincs finomabb! Ha vacsorára mentünk kiskorunkban öcsémmel, azon az asztalon minden volt, mi szem-szájnak ingere, legalább ötféle felvágott, főtt tojás, hal is több féle, fekete-piros kaviár, lazac, amit akkoriban sehol másutt nem ettünk. Reggelire mindig lágytojás volt, aminek a „kalapját” mindig levágtuk azzal a madár-alakú tojáshéj-vágóval, persze előtte aperitívet: egy kis pohár grapefruitot kortyoltunk.

És azok a fenséges ebédek! „Papáék” tudtak élni, az szent! Papa mindig mesélte a fiatalkori-élményeit, meg az idősebb-koriakat is: igazán kalandos élete volt. Vicceit is jól ismertük. Franszoásan ejtette: „Pápilápádón. Álábán szőr vót, dömálekopót!” Franciául és németül perfektül tudott, műveltsége párját ritkította.

Az Ibusznál volt idegenvezető, ott ismerte meg Mamit, aki orosz és német nyelveken beszélt anyanyelvi szinten. Együtt jártak operába, komolyzenei koncertekre, rendszeresen bridzseztek és társaságba jártak, vagy éppen őnáluk volt vendégség. Az a Bem József utcai lakás is tele vidámabbnál vidámabb emlékekkel!

A Papáéknál töltött percek sosem múlnak el. Az egész miliő, ami őket jellemezte, az a szavakban ki nem fejezhető tudásanyag, amit átadtak nekünk, meghatározza egész életemet. Élmény volt minden náluk töltött perc.

Több mint tizenkét éve már fiaim is járnak hozzájuk, s már ők is élvezik, amit mi annak idején. Mióta „felnőtt” lettem, megtudtam egyet s mást a család belügyeiről, például, hogy Anyukám (Umm) gyerekkora óta nem tud megbocsátani apukájának, vagyis Papának, mivel elhagyta Umm anyukáját, aki később meg is halt.

Mami Papa harmadik felesége, de nekünk mindig is olyan nagymamánk volt, mintha igazi lenne. Papát ettől függetlenül továbbra is nagyon szerettem, még akkor is, ha ezt tudtam. Továbbra is minden héten elmentem hozzájuk reggelizni és élveztem odaadó (vendég)szeretetüket.

Csak példaként említem meg, hogy amikor 1995-ben nagy KISS rajongóként egyik nap arra ébredtem, hogy én márpedig komolyzenét szeretnék hallgatni, azon nyomban hívtam Papát, akihez attól kezdve sűrűbben feljártam, Papa mesélt azokról az időkről, amikor ő még csellista volt, meg adott kazettákat, elmondott mindent, amit egy komolyzene-rajongónak tudni kell.

Papa 80. születésnapjára természetesen szerveztem egy meglepetésszerű házikoncertet egy csellista lánnyal, Papa kimondhatatlan örömére! (Én azóta is veszett Vivaldi-, Telemann-, Csájkovszkovszkíj-, Bach-, Corelli-, Mozart-, Haydn-fan vagyok /persze a KISS is megy, a Hungaria is, a KFT, meg a Kraftwerk is/, s mindig Papa tanításai járnak a fejemben, amiket mondott, meg amiket mesélt, hogy például kilómétereket biciklizett csellóval a hátán a próbákra, meg, hogy milyen volt, amikor Fischer Annie egyszer velük játszott, meg ezernyi más)

Teltek az évek, minden héten kedden Papa-féle rántotta+beszélgetés, havonta ebéd, többnyire a gyerekekkel, de előfordult, hogy az öcsém is eljött. Papáék állandóan társaságba jártak, bridzseztek, színházaztak, Balatonoztak, ahová mindig ment velük Barni is, ő volt a büszkeségük - egyszóval igazi boldog életük volt és nekünk is velük együtt.

Aztán hosszú évek múltán jött egy nap, hogy Papa megbetegedett. Nem tudott rendesen nyelni. Egyre rosszabbul lett és hamarosan egyáltalán nem tudott nyelni – ő, a finom ízek mestere és élvezője!! -, ezért felvágták a hasát és attól kezdve fecskendőn keresztül tudott csak táplálkozni – ízt nem érzett többé.

A főzést nem hagyta abba, a mosogatást se, és mi is jártunk hozzájuk, de már nem volt semmi sem a régi. Egyre gyengébb lett. Mami a finomabbnál finomabb kajákat főzte neki továbbra is – leturmixolta és töltötte bele a fecskendőbe, s onnan műanyag csövön át Papa hasába. Hiába, Papa ugyanis nagyon lefogyott.

Elvesztette régi életkedvét. Csak ücsörgött a szobájában. Ki se jött az asztalhoz enni. Rengeteget beszélgettünk, de már nem a régi történeteiről, meg nem is a zeneszerzőkről, hanem a fájdalmairól. Arról, hogy ő nem is érti, hogy Umm miért haragszik rá annyira, hogy felé se néz. Akkor már legalább hat éve összevesztek valamin és Umm többé nem ment el hozzá, s még telefonon se beszéltek soha. Én felhívtam Ummot, kértem, hogy bocsásson meg Papának, de hiába.

Aztán Papa már nagyon rosszul lett. Már félrebeszélt. Nagyobb fiammal, Barnival elmentünk hozzá. Barnit felismerte és elég összefüggően reagált arra, amit mondott neki. Aztán azonban furcsa rész jött. Papa azt mondta, öltöztessem fel. Nyári meleg volt, de hát jó, ráadtam a tréningruháját. Ez nem volt könnyű, ekkor már csak nagyon nehezen mozgott, felállni se tudott a karosszékéből. A cipőjét is rá kellett adnom, hiába kérdeztem: „De hát, Papa! Hová akarsz menni?” Rá kellett erőszakolnom a cipőt a megdagadt lábára, addig nem békélt.

Utána Papa irányított, ebből a fiókból vegyem ki ezt, a másikból azt és mindent be kellett tennem a kis táskájába. Személyi igazolványt, szemüveget, tartóval, párszáz forintot, a nagyothalló készülékét. Remegő kézzel behúzta a zippzárt és behívta Mamit, hogy hozza a kalapját! Mami, aki egész életében szerette Papát, de az előző éjszaka egy szemet se tudott aludni, mert Papa „cirkuszt rendezett”, neki parancsolgatott, meg minden, megelégelte ezt a kérést és erélyesen mondta: „nem hozom a kalapot, nem megyünk sehova!”

Rövidesen elindultunk haza Barnival. Mikor hazaértünk, már hívott Mami: Papa meghalt. Visszamentünk. Papa ott ült a karosszékben, felöltözve (kalap nélkül), a kezében a táskáját szorongatta. Papa? Az a test már nem Papa volt. Arca nem viselte a Papára oly jellemző vonásokat. Életemben akkor láttam először halott embert „élőben”.

Ott ültem a szobában fél órát, és azon gondolkoztam, vajon mit kéne most tennem, ami a legjobb lenne Papának. Megfogtam a kezét és adtam az arcára egy puszit. Olyan volt, mint egy szobor. Néztem az arcát közelről, s a szeme sarkában észrevettem egy könnycseppet. Lehet, hogy már ott volt előtte is, vagy...? Elbúcsúztam tőle. Végleg.

Papa temetésén hatalmas tömeg volt, főleg Mami rokonai és ismerősök. Papa családjából csak ketten voltunk Barnival – Umm nem jött el. Nem tudott az édesapjának megbocsátani.
 

vissza a főoldalra