Tény, hogy megfogadtam, hogy nem nézem az olimpiát (ami egyébként nem valami nagy dolog tőlem, ugyanis se sport-rajongó, se nagy TV-néző nem vagyok), azonban – mi tagadás – már Peresztegen is, meg most, hogy itt vagyok Kókán, néztem egy kicsit.

Nem estem hasra Kínától, a Mao képtől, a stadionoktól, de nem volt bennem egy kifejezett ellenszenv a kínaiakkal szemben, sikerült elvonatkoztatni a tibetiek elleni vétségeiktől.

Ezek a szencsétlen flótások ugyanolyan emberek, mint mi, vagy akárkik, nem ők rombolták le a sokezer tibeti templomot, nem ők végeznek nukleáris robbantásokat Tibetben, nem ők teszik tönkre a helyi kultúrát, hanem a vezetés. A nép el van nyomva, nem lehet sok beleszólásuk az irányításba, ahogy mi is csak a magunk életét éldegéljük főleg. A kínai emberek nyilván be vannak oltva Tibet ellen, a katonai vezetés tetteinek igazolásaként, de én azt se tartom elképzelhetetlennek, hogy sok kínai helyteleníti országa Tibet-ellenes politikáját.

Kína most két hétig nem volt más, mint sporthelyszín, ahol ecsmó (204) ország képviselte magát. Nem vagyok az egymás elleni versenyek kimondott híve, dát mit csináljunk, ez van elterjedve ezen a bolygón, hogy az a menő, aki leelőz egy másikat, nem a sportolás, hanem a győzelem. És a pénz, debbe ne menjünk bele.

Hanem beszéljünk a vízről, aminek szintén kell(ene), hogy legyen valami üzenete, hogy Magyarország mindhárom aranyérmét vízisportban (kenu – kajak – vízilabda) nyerte.
 

tovább... Attila, az Isten lapátja