A sajatutad.blog.hu élménymegosztások céljából jött létre a hónap elején. E helyen mindenki beszámolhat a saját útján tapasztalt csodákról. Be szeretném mutatni, hogy szinkronicitások, megmagyarázhatatlan „véletlenek”, különös összecsengések mindannyiunk életében történnek, s van egy módszer, amivel elősegíthetjük titkolt vágyaink beteljesedését.

Mindenkivel előfordul, hogy ül a szobájában, bevillan neki valaki, egy ismerős, akivel talán már évek óta nem találkozott, s akkor hirtelen megcsörren a telefon és ő az! „Nahát – mondja – épp ebben a percben gondoltam rád!” Vagy gondolunk valamire, felütünk egy könyvet találomra, és pont ott nyílik ki, ahol arról van éppen szó, ami forgott a fejünkben, néha választ kapunk a kérdésünkre ezen a módon. „Nahát! Éppen erre gondoltam!”

Csak véletlen? Vagy áll valaki, valami ezek mögött a csodák mögött? Többnyire legyintünk, pedig érdemes minden egyes alkalommal megköszönni, esetleg fel is jegyezni e mini csodákat, ahogy most én is teszem:

Kébzeljétek, ma délelőtt két fiammal utaztam a 6-os villamoson. Nagyfiam, Barni, aki már lassan egy fejjel magasabb, mint én, egy klafa hosszú-ujjú sötétzöld-fekete csíkos felsőben volt. Mondom is neki: „Dejól nézelmáki, Barnikám! Tisztára, mint Hobó!” „Hobó??! – kérdezte Barni – Az meg ki az rák?” „Hát – mondtam erre én – a Hobó Blues Band énekese!” Barni nézett, mint a rozimozi. Ő már egy másik generáció. De akkor! A villamos ablakából ott a Margit körút elején mit látok!!? Egy Hobo Blues Band koncertet hirdető plakátot!! Ez 2008-ban már nem mindennapos jelenség! És mégis! Ez a szinkronicitás! A gondolatok konvertálódása a fizikai valóságba!!

Lehet most legyinteni (csak tessék!), hogy nagy dolog, oda ne rohanjak! Meg mondani, hogy ezt biztos csak kitaláltam, pedig itt essek széjjel, ha nem így volt! De nem is fontos nekem, hogy bárki elhiggye, ezt bőven elég nekem tudni, hogy a világegyetem rám van hangolódva. És megsúgom: ugyanezt mindenki érezheti, sőt, érzi is. Ennek tudatosítása sem egy nagy mágia. „Csak” egy érzés, hogy tapintható, hogy a nagy egész része vagyok!

Az én „sajatutam” a spiritualitás. Három éve találtam rá mesteremre. Ő Kelemen Móni, többek között kineziológus, szocioterapeuta, pszichológus, természetgyógyász, jóga oktató. A szangha szó szó szanszkritül tudatos közösséget jelent. Buddha első közössége is e nevet viselte.

Tavaly márciustól decemberig a szanghán belül beszélt Móni Deepak Chopra: A Mágus útja című könyvéről. Amolyan „Mágusképző” volt ez, sokat megtudtunk a mágiáról, minden „elszállt” misztikum nélkül. Szívesen mesélek róla a későbbiekben. Erről is.

Móniról is sokat fogok mesélni. És a csoportról is, ami nekem már olyan, mint a családom. Jó oda tartozni. Mindenkinek jó valahová tartozni, ki ide, ki oda, és ez így van jól. Mindenki a saját útján megy. Ugyanoda.
 

 Önismereti barangolás a Himalája lábainál (tovább)